Kedves Olvasók! Bár tudom, hogy azt ígértem, hogy az első fejezet érkeztéig még várni kell majd, mégis úgy éreztem, hogy Új év alkalmából muszáj meglepnem benneteket egy kis aprósággal. ☺ Remélem mindenkinek tetszeni fog és a későbbiekben is visszatértek majd hozzám. Jó olvasást kívánok mindenkinek! Ölel, Ellie Roberts.
Ui.: A következő fejezetre, még várni kell majd, de ha az első négy-öt fejezet készen lesz, akkor heti rendszerességű frissítésre lehet majd számítani.
---------------------------------------------------------------------------------------------------
Egy jobb élet reményében
AMIKOR
KISKOROMBAN MEGKÉRDEZTÉK TŐLEM, hogy mi szeretnék lenni
hogyha nagy leszek, a kortársaimhoz hasonlóan én is mindig azt
válaszoltam, hogy elnök. Akkor még nem igazán tudtam, hogy
miről is beszélek, de aztán az idő előrehaladtával egyre több
és több dolgot tudtam meg a világról, s rá kellett jönnöm,
hogy talán én vagyok az egyetlen olyan gyermek az államokban,
akinek ez a kívánsága nagy eséllyel még valósággá is válhat.
Az édesapám Martin Miller volt
az egyik legbefolyásosabb ember az elnöki hivatalban, így egészen
komoly esélyeim lehettek volna arra, hogy az álmom valóra
válhasson. A Washingtoni Harvard egyetemen diplomatának tanultam és
szabadidőmben Nemzetközi kapcsolatok előadásokat hallgattam.
Húsz és fél éves koromra már nem
csak, hogy két diplomám volt, de még egy biztos - akkor még csak részidős - állást is magam
mellett tudhattam a fehér házban.
Ám egy nap, szörnyű dolog történt,
elvesztettem a szüleimet. Az édesapám és az édesanyám egy
súlyos autóbaleset következtében mindketten meghaltak, én pedig
egyedül maradtam az akkor huszonhat éves bátyámmal Louissal és
annak feleségével Alesha-val.
Félre értés ne essék, mind a
kettejüket nagyon szeretem, mégis szörnyű érzés volt elveszteni
azokat az embereket, akik életet adtak, biztonságot és szeretetet
nyújtottak nekem. Mindennek tetejében a balesetet követő hetekben
bármerre mentem, mindenhol csak szánakozó, s szomorúsággal teli
tekintettel találkoztam.
Nem volt könnyű az USA egyik
első számú kormányzójának lányának lenni, ezek után pedig
pláne. Sosem szerettem túlzottan ezt az életet, hiszen az apám
karrierjének hála mindig megkellet játszanom magamat.
Azt hittem, hogy a halálával ez
megváltozik majd, s végre úgy élhetek, ahogyan mindig is akartam,
de nem lehetett.
Ugyanis mikor betöltöttem a
huszonegyet, s hivatalosan is felnőtté váltam, jogászok és
diplomaták tömkelege keresett meg, hogy átadják nekem az édesapám
helyét. Fél éven keresztül, míg gyerek lévén még nem
dolgozhattam teljes munkaidőben, a bátyám Louis segítette az
elnök munkáját, de mivel nem sokkal később már hivatalosan is
felnőttnek számítottam, kötelességem volt, hogy folytassam azt,
amit addig a bátyám csinált...
Sokszor éreztem azt, hogy nem bírom
már tovább, hogy nem vagyok képes arra, hogy ennyi terhet cipeljek
magamon. Utáltam, hogy hónapokkal a szüleim halála után a
közszolgálati adók, a rádió műsorok és a televíziós
híradások is még mindig azon a bizonyos baleseten csámcsogtak.
Nem volt egy olyan interjúm sem, ahol
ne kérdeztek volna róluk...
Két hónapig tűrtem mindezt.
Elviseltem, hogy újdonsült munkahelyemen, szinte minden problémát
nekem kell megoldanom, hogy állandó készenlétben kellett állnom
az elnök úrnak és hogy minden egyes nap újra és újra ugyanazt
hallgassam...
Úgy éreztem, hogy változásra van
szükségem, méghozzá minél hamarabb.
***
Kedves
Louis!
Kérlek
fogadd legőszintébb bocsánatkérésemet, amiért ily módon
köszönök el tőled, de ismersz és jól tudod, hogy mennyire nem
szeretek búcsúzkodni...
Mikor
ezt a levelet olvasod, én már messze járok innen. Sajnálom, hogy
nem szóltam előre, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék neked. A
helyzet az, hogy szükségem van egy kis időre, muszáj elmennem,
hogy esélyem legyen magamra találni. Az elmúlt hat hónap volt
életem legrosszabb időszaka. Nem volt esélyem rendes elbúcsúzni
anyáéktól, s emiatt nem is sikerült úgy túllépnem a halálukon,
ahogyan kellett volna. Mindemellett a Tomassal való szakításom sem
volt túl jó hatással rám, a kormányzói munka pedig...
A
munkahelyemen már mindent elintéztem a helyettesem veszi át a
helyemet míg vissza nem térek. Ha előbb nem jönnék, akkor
legkésőbb három hónap múlva mindenképpen itthon leszek. Ekkor telik
le az úgynevezett kényszerpihenőm.
Kérlek
mesélj erről Lesnek és kérd meg őt is, hogy bocsájtson meg
nekem. Vigyázzatok magatokra én pedig megígérem, hogy amint lehet
jelentkezni fogok. Millió puszi, Ellie Miller.
Kicsit fájt a szívem, amiért így,
minden szó nélkül csak úgy itt hagytam a testvéremet és a
sógornőmet, mégis úgy éreztem, hogy ezt most meg kell tennem.
Miután megírtam a levelet az
íróasztalom felső fiókjába nyúlva elővettem egy egyszerű
pezsgőszínű borítékot, s az előttem lévő papírlapot szépen
összehajtogatva belehelyeztem. Ezután felálltam a székről és a
szekrényemhez siettem. Táskámba tettem mindent, amire szükségem
lehet, a ruhától kezdve a telefontöltőn át egészen a
szépségápolási cuccokig. Nem pakoltam túl sok mindent, hiszen -
mivel nem volt pontos úti célom – nem tudtam előre, hogy mi is
vár rám az előttem álló pár hónapban.
kiválasztására, csak egy egyszerű szürke nadrágot vettem fel,
egy szintén szürke pólóval és egy barackszínű kardigánnal. Szürke táskám és halvány barack balerina cipőm
tökéletesen passzolt ahhoz a - még édesanyámtól kapott –
rózsás fülbevalómhoz, amit választottam.
Hosszú hullámos barna hajam, magasra
fésülve copfba kötöttem, nyakam köré pedig puha sálat
tekertem.
Már éppen indultam volna, amikor a
vezetékes telefonom hangos csörgésbe kezdett, de nem foglalkoztam
vele hagytam, hogy a hangrögzítő válaszoljon helyettem.
- Ez itt Ellie telefonja, jelenleg
nem vagyok elérhető, de ha a sípszó után hagysz üzenetet később
visszahívlak... bííííp...
- Ellie.! Kérlek vedd fel, tudom,
hogy ott vagy! Szükségem lenne a tanácsodra, Dennis elakar vinni
egy romantikus vacsorára, de nem tudom, hogy mit kéne felvennem.
ELLIE!! Segíts! Tudom, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de
tényleg segítened kéne... - hallottam hirtelen egyik legkedvesebb
barátnőmet és bár éreztem a hangján, hogy valóban számít rám,
mégsem mentem oda a telefonhoz, hogy a kagylót felemelve
válaszoljak a hívására.
Helyette inkább felkaptam a komódon
heverő kulcscsomókat és elhagytam a házat, az ajtókat bezártam,
a táskáimat a kocsiba pakoltam, majd beszálltam a vezető ülésre,
hogy egy jobb élet reményében elinduljak az előttem álló
ismeretlenbe...
KÉRLEK SZÉPEN ÍRJ KOMIT!
Kedves Ellie!:)
VálaszTörlésA blogodra akkor találtam rám, mikor cserét kértél tőlem. Megfogott a kinézete, s elkezdtem olvasni. Hát, mit is mondjak? Nagyon tetszik. :) Zseniális az írásmód, amit alkalmazol, illetve a történet is nagyon ötletes.:)
Nagy számban inkább igényes/egyedi One Direction fanfictionokat szoktam olvasni, viszont most jó volt egy úgymond 'átlagos' történetet olvasni. Teljesen jó értve az átlagos szót!:) Komolyan, olyan érzésem volt, mintha egy könyv első két oldalát olvasnám!:)
Várom a folytatást!:)
Ölel, Zoé
Kedves Zoé!
TörlésHálás vagyok, hogy elkezdted olvasni a történetemet és igazán örülök, amiért a cserekérésnek köszönhetően rátaláltál a blogomra. :)
Köszönöm a kedves szavakat is amiket írtál és bízom benne, hogy a későbbiekben is követed majd a blogomat és nem okozom majd csalódást sem neked, sem pedig a többi olvasómnak.
Régebben én is csak fanfictionokkal foglalkoztam, de úgy döntöttem, hogy most saját történetbe kezdek. :) A folytatást még nem tudom, hogy mikor hozom, de igyekezni fogok, hogy minél sűrűbben legyenek majd friss fejezetek.
Még egyszer köszönöm, hogy írtál.
Xx, Ellie Roberts.